Az UltraBalatoni hétvége egy eszméletlenül hosszú munkahét/hónap végére esett. Őszinte leszek, nem voltam túl lelkes. Ha pontosan vissza szeretnék emlékezni, Zitának a következő szavakkal írtam le a helyzetet: „Az UB az utolsó dolog, amire jelenleg szükségem lenne.” Zita pedig, legcsodálatosabb barátnőhöz mérten, aktívan sajnált. (Bár mintha elejtette volna, hogy azért ne aggódjak, élvezni fogom – de esélyes, hogy ezt elengedtem a fülem mellett…) Lábjegyzet: ha nem Zoli lenne a legédesebb és legelőrelátóbb barát a világon, akkor esélyes, hogy éhen és szomjan haltam volna a 22. óra végére. Köszönöm!!!
Szóval… szombat hajnal 5-kor magától pattant ki a szemem és hamarosan én is bepattanhattam Tomek autójába. Innentől kezdve pedig már hullámokban imádtam az UltraBalatont! Utazás az első kávélelőhelyig, gyors hajnali találkozó egy nagyon kedves, a Runner’s World színeiben futó barátnőmmel, megérkezés a helyszínre, gyors átöltözés, rajtfotó, Bedő útra engedése, strandolás Balatonfüreden, hekk (hm… :)), Zita és Kriszti váltása, várakozás Vászolyban, barangolás meseszép tájakon, ismeretlen falvak között, nevetés, álmodozás, a Mind the Step-es nyaralóról.
Aztán jött az első 10,6 km-em. A szívem a gyomromban dobogott, egy gondolatig sem érdekelt a Varga pincészet borkínálata, csak az, hogy mikor érkezik meg Zoli, hogy kísérjen biciklivel. Majd egy kaotikus váltás után Tündével, megkezdtem futásomat Badacsony lábainál. Gyönyörű volt! Zoli végig mesélte az utat és időnként rácsodálkoztunk merre is járunk és milyen álomszép is a Balaton környéke. Minden elhaladótól érkezett egy jó szó, egy biztatás és minden lehagyottnak (főleg az egyénieknek, akik már reggel óta úton voltak!) járt legalább egy „hajrá, szuper vagy!” bátorítás. Hihetetlen felemelő hangulata volt – így nosztalgikusan visszagondolva – még a holtpontoknak is. A dimbes-dombos tájat pedig igen jól viseltem, ugyanis Zoli szerint bekapcsoltak a „lépcsőző izmaim”. Szerinte ilyenjeim is vannak 🙂
A beérkezésem igen frappánsra sikerült, jött a szokásos szédülés, amit Jani szerencsére meg is örökített, de semmi gond, Tomeknek átadtam a chipet, a futás nem állt meg:)
Itt szembesültem az első hullámvölggyel – ragadok és fázok. Gyors átöltözés az autóban (isten áldja a nedves törlőkendő feltalálóját!), egy szendvics és máris jobb lett a közérzetem. Azonban a fáradtságot már nem tagadhattam. Dani elindulása után kezdett sötétedni, én pedig ezzel párhuzamosan elkezdtem egyre hosszabbakat pislogni. Hiszen készülni kell a hajnal 2-es futásra is! Innentől újabb, snittekben látott időszak egy-egy pontjára emlékszek – Dani beérkezik, Brigi elindul, váltások az éjszakában, fejlámpák imbolygó fényei az utak mentén. Egyre több eltévesztett útvonal, biciklis kísérőktől megtudakolt váltópont. Csodálat, hogyan bírja még mindig Tomek és Eszter a vezetést és a szurkolást. Majd hajnali 2, egy tiszta OMV mosdó, cipőváltás a benzinkúton és az adrenalin áldásos érzése, amely átjárja ereimet.
Kriszti megérkezik, chip fel, gyors goodbye a többieknek és kezdődik a következő szakasz. Egyedül futok, az első kilométert enyhe pánikban, ugyanis teljes sötétség és számszerűen 0 ember vesz körül… Félek, másrészről pedig élvezem. Olyannyira egyedülálló (vagy futó, haha :p) élmény, amire sosem mertem rávenni magam. Hátra-hátra pislogok, amikor meglátok egy fénypontot. Gyors gondolatként felvillan előttem a kép, ahogy beugrok a susnyásba, hogy elbújjak, de végül is, egyszerre érek be egy futót (fejlámpa nélkül! hát ezért nem láttalak eddig!) és ér engem utol egy biciklis kísérő. Biztató szavak bátorítanak, amikor elfutok mellettük és nyugalom önti el a szívemet végre. Főleg, amikor Zitáék a mentőautóval mellettem elhaladva még vízzel is megkínálnak:) Nem kérek, jól vagyok, újra élvezem a futást. Innentől a Balatoni hullámok zaja, az éjszaka is virrasztó békák és egy-egy lehagyott futó a társam az éjszakában.
Mosolygok. Átjár a hála érzése. Igazi örömfutás az éjszaka közepén. Ilyen az, amikor az ember lánya valóban kívül mozog a komfort zónáján. Imádom!!!
A beérkezéskor simán váltjuk egymást, újabb átöltözés, majd autókázás tovább. Fogynak a kilométerek, fárad a csapat – Eszter és Tomek igazi szuperhősökként vezetnek és biztatnak. Időnként feltűnnek a piros kabátos mentősök, Zita és Sanyi személyében, akik mindemellett még mentőznek is. Fantasztikus emberek, fantasztikus csapat! Igazán büszke vagyok, hogy Veletek futhattam! smile hangulatjel Az Aligára való visszaérkezésről már csak homályos foltok vannak előttem. Mintha Zoli is megérkezett volna… (Tiszteletem, hogy nem ijedt meg a fáradt és roppant nyűgös énemtől- vagy legalábbis jól titkolta :p) Már csak a szintén superhero Bedőre várunk, hogy együtt futhassunk be smile hangulatjel Aztán fotózkodás, gyors fagyi és bor átvétel, búcsú, majd egy rövid kitérő után irány HAZA!
Tomek és Eszter még mindig ébren, nem tudom hogyan – de kérem a titkos receptet – és épségben haza szállítanak mindenkit. Majd boldogan alszik mindenki, ameddig csak tud smile hangulatjel Igazi happy end, igazi befejezés nélkül. Mert hogy jövőre is tuti, hogy képviselni fogjuk a Mind the Step színeit! 🙂
Mesélj, Neked milyen volt a legutolsó komfort-zónán kívüli élményed?
Style your dream with me.
Love, Anna ♥